A samoai utazás megszervezése közel egy évig tartott. Felosztottuk egymás között a feladatokat, svájci barátaimnak jutott az utazási és a technikai körülményeknek biztosítása, én a kutatás megtervezését vállaltam. A helyi engedélyek és más adminisztrációs ügyek elrendezését Cris Új-Zélandi rokonára bízta. Ez utóbbi emésztette fel a legtöbb időt. A samoai hatóságoknak nem sok ismeretük volt az effajta ügyek intézésében, környékükön aligha fordulhatott elő hasonló vállalkozás. Az amerikai-samoai hatóságokhoz fordultak segítségért, akik természetesen csak jogi útmutatást adhattak, lévén két külön országról van szó. Végül hosszadalmas listával zárták le az engedélyt, ahol felsorolták mi mindent nem vihetünk el a szigetről. Valódi célunkról persze szemérmesen hallgattunk, talán ennek is volt köszönhető, hogy a Tahit gyöngy lemaradt a jegyzékről.

Bevallom, Samoáról eddig nem sokat tudtam, mondhatni csak annyit, hogy hol található a térképen és, hogy a rettegett Bligth kapitányt, miután kirakták a Bounty fedélzetéről, hazafelé tartva itt a partoknál majdnem megették a bennszülöttek. Most mégis itt ülök a főváros, Apia egyik postahivatalának különtermében egy lestrapált számítógép előtt és elpötyögtetem, miként esett meg velem a furcsaság.

Tájfun Samoán.

Nem tudom mikor érkezem haza, mert a viharos szél minduntalan megakadályozza, hogy a repülőgép felszálljon. A repülőtér Faleolo falucska mellet fekszik, róla is nevezték el. A kifutópálya egyik oldalát az óceán hullámai nyaldossák, a másikat kókuszpálmák szegélyezik. Nem a szél az egyetlen, ami akadályoz a hazajutásban, hanem a szakadó eső is sok borsot tör a pilóták orra alá.