Tájfun Samoán.

Nem tudom mikor érkezem haza, mert a viharos szél minduntalan megakadályozza, hogy a repülőgép felszálljon. A repülőtér Faleolo falucska mellet fekszik, róla is nevezték el. A kifutópálya egyik oldalát az óceán hullámai nyaldossák, a másikat kókuszpálmák szegélyezik. Nem a szél az egyetlen, ami akadályoz a hazajutásban, hanem a szakadó eső is sok borsot tör a pilóták orra alá.

Ilyenkor aztán napokig áll a forgalom, a személyzet és az utasok visszafordulnak Apiába. Harminc kilométernyi a távolság, de a gödrös utakat hamar ellepi az áradat, szerencsére a kisbuszok vezetői ügyes érzékkel gázolnak át rajtuk. Csak ott kell megállni ahol a keresztben heverő, kidőlt pálmák akadályozzák a közlekedést. Az utasok együtt távolítják el a " husángokat ". A helybéliek Yukának nevezik a mostani vihart. A tájfun egyik oldalága lehetett, mert mint később megtudtam, a tájfun " szeme " jó kétszáz mérföldre közelített meg bennünket délre vonulatában. A légitársaság irodájában nagy a felfordulás minden ilyen eseménykor, az utasok poggyászaikon bóbiskolnak a keskeny folyosókon, nem ildomos zavarni a kényszerű nyugalmat.

Szerencsére a kincset, amit Upolu sziget partjainál találtam Új-Zélandon keresztül már korábban elküldtem Európába. Tisztességes, jóravaló emberek lakják e szigeteket, de jobb megelőzni a bajt. Hogy mikor kelek útra? Csak a szelekben bízhatom.

Apia nem metropolis. A város fő utcája egy pálmafás sugárút.

Bankok, templomok, üzletek, középületek sorakoznak, az egész élet itt lüktet. A város angol módi toronyórája mellett egy bankban, pénzváltás közben gondoltam arra: megírom történetemet arról hogyan kerültem e szépséges szigetekre.

Egy Interlakeni levéltárban olvastam, hogy Samoa partjainál egy holland hajó zátonyra futott. Van del Melle kapitány edénykészletét, mellesleg színezüstből volt, megtalálták már a kilencvenes évek elején, de mást, említésre méltó tárgy máig nem került elő. Nem vagyok kincskereső, de amit erről a hajóról olvastam felcsigázta az érdeklődésemet.

Amikor Svájcban, Wengen lejtőin bukdácsoltam a havas lejtőkön, megismerkedtem egy házaspárral. Kedves férj, csinos feleség beszélgetett velem a fogadó kávézójában nap, mint nap, ebéd után, a délutáni pihenés előtt. A Férj említette egyszer, mennyi kedves ember él a távoli Samoán, rengeteg gyöngyöt termelnek szinte nagyüzemi módon, fehéret, feketét, de ami még ennél különösebb, vadabbnál, vadabb történeteket mesélnek holmi kincses szigetről, megfeneklett hajókról. Meg kell mondanom nem keltette fel - amúgy sem éber érdeklődésemet - e téma iránt a mese, amit ennek véltem. Csak néhány nap múlva a csodálatos Thun-tavi városban döbbentem rá tévedésemre.

Rossz idő lévén, a vasúton beutaztunk Interlakenba ahol forró tea, kevés illatos kalács enyhítette komor kedvünket. A férj amolyan sport man volt, minden érdekelte, úszott, golfozott, búvárkodott, ki tudja mi mindent csinált még. Sokat mesélt erről, arról, soha nem tudtam mikor, mit higgyek neki el. Nem vagyok híres társalgó, így hát hagytam, fussa ki a formáját. Családfáját készítette, lemenőit, felmenőit kereste itt és ott, most éppen a helyi könyvtárba invitált. Beadtam a derekamat, egy sarok asztalnál ültem le, nem zavarva az elmélyült munkában. Megakadt a szemem egy könyvön, aminek a címe magyarul, sejtelmesen azt sugallta a " Kincs, ami nincs ". Így kezdődött.