Bevallom, Samoáról eddig nem sokat tudtam, mondhatni csak annyit, hogy hol található a térképen és, hogy a rettegett Bligth kapitányt, miután kirakták a Bounty fedélzetéről, hazafelé tartva itt a partoknál majdnem megették a bennszülöttek. Most mégis itt ülök a főváros, Apia egyik postahivatalának különtermében egy lestrapált számítógép előtt és elpötyögtetem, miként esett meg velem a furcsaság.

Az Interlakeni könyvtárban arról olvastam, hogy az 1800-as években egy holland hajó vitorlázott Batáviából Otaheite (Tahiti) felé. Fedélzetén egy angol metodista és egy francia katolikus misszionárius utazott többedmagukkal, azzal a feladattal, hogy megtérítsenek mindenkit a környéken, akit csak lehet. Ekkorra már felosztották egymás között a vidéket, az angolok visszaszorultak a mai Samoára, a franciák pedig most vették birtokukba Tahitit. Az Angol csak Samoáig utazott, ott kiszállt a Francia nem kis örömére. A katolikusok tovább utaztak, szerencsésen meg is érkeztek. Felüdülés volt számukra újra szilárd talajon állni, hosszan kémlelték azt a vékony csíkot ahol a földi paradicsom összeér a mennyországgal. A hajó legénységét a katolikus misszión szállásolták el, ahol igen csak jól érezhették magukat, mert derék francia barátaik megkönnyebbülten, szaporán mondtak hálát istenüknek, amiért végre megszabadította őket, amikor vitorlát bontottak. A hajóra egy nehéz, vaslemezzel erősített ládát is felcipeltek a szokásos rakományok közé. A francia katolikus misszió küldeménye volt, aminek Európába kellet volna eljutnia. Nem rajtuk múlt, hogy egyszer valóban meg is érkezett oda.
A hajó kapitánya tapasztalt hajós volt, jól ismerte a déli tengereket, azt terjesztették, hogy Jakob Roggeveen holland felfedezővel is hajózott, igaz szinte még gyerekként. Nem tapasztalatlanságán múlt, hogy a visszaút csak Samoáig tartott. Ezeknél a szigeteknél csak lehorgonyoztak a hajók, azt elhagyni csak kevesen merték. Van del Melle kapitány is csak rövid tartózkodást tervezett, biztonsági megfontolásból olyan helyre akarta irányítania hajóját ahol meg tudja védeni magát a harcias bennszülöttek támadásaitól. Éles fordulókkal kellett manővereznie a zátonyok között, az idő sem vette kegyeibe. Mielőtt behajózott volna a két nagy szigetet elválasztó átjáróba, romlott az időjárás, úgy döntött, a part itt biztonságos lévén csónakon kiküldi a különféle küldeményeket maga pedig Manono környékén lehorgonyoz. Később majd visszatér a rakományért. Nem tért vissza. Talán jobb is, hiszen semmit sem talált volna.
Svájci barátaimmal kiléptünk a könyvtárból és visszautaztunk Wengeni fogadónkba. Különös utazás volt. Testem meleg, téli vattaruhába csomagolva, nyakig begombolva, szőrmés hótaposóban egy fogaskerekűn döcögött a havas emelkedőn, gondolatom pedig Melle kapitánnyal, pucérra vetkőzve a meleg, déli tengereken egy vitorláshajóval siklott a vízen. Nagy döccenés vetett véget kalandozásaimnak. A fogaskerekűt a bak állította meg.
A vacsoránál csak a barátom felesége jelent meg. Nem volt időm csodálkozni, egyenesen az asztalomhoz jött. Hellyel kínáltam, majd az étlapot fürkésztük. Ki- ki kandikáltunk a lapok mögül, zavart pillantásokat loptunk egymástól. Csinos nő volt, talán túlságosan is, ahhoz, hogy egyedül maradjak vele. Piros egyberuhát viselt, a karjai meztelenül csábítottak. Nem voltam túl bátor a nőkkel, csak ha ittam, most fogadalmat tettem: egy kortyot sem! Két falat között megkérdezte, mi volt az a nagy szótlanság hazafelé. Meséltem neki a könyvről. Közben befejeztük a vacsorát, átmentünk a bárba, ott arra kért folytassam a történetet.
Gittának hívták, én is így szólítottam. Ő finom bort ivott, én csak ásványvizet, talán illetlenség volt, de nem tehettem mást. Meg is jegyezte mostani hóbortomat, szédüléssel mentettem magam. Amúgy búvároktató is volt saját vállalkozásuknál, meg könyvelő, kitűnően síelt, szerette a férjét, ennyit tudtam róla, idáig. Arról beszélt, a férje nem érzi jól magát, már régóta orvoshoz jár, gyakran kell a környezetváltozás, ezért járnak a világban ide-oda. Cris - férjét így hívta - tehetős, mondhatni gazdag ember, félig- meddig " kékvérű " is, de ezt titkolja, mert túl liberális. Későre járt. Kétségek közt vergődtem, ha tovább maradunk talán megfeledkezem magamról és iszom is valamit, ami elveszi a szédülésemet, ha nem, egyszer talán megbánom. Ezen az estén úgy döntöttem nem változtatok.
Két nap múlva, este, ugyanitt, kis konyakkal kezdtem. Gitta azt mondta- jobban tetszik neki, ha nem szédelgek. Ezután egymás életéről beszélgettünk napokon keresztül, a konyakadagot nem emeltem. Másnap meghívtam őket, látogassanak el nyáron hozzám. Elfogadták a meghívást.