Most megvilágosodtam! Az internetes ismerkedés a kockázatkereső magatartásúaknak való.

Szóval úgy értem, hogy aki a tutira megy, az inkább igyekezzen beleszeretni valamelyik kollégájába, vagy ha olyan még nincs neki, akkor válasszon évfolyam-, vagy osztálytársat, szűkebb-tágabb barátikkör tagot. Mert a weben ismerkdeni rizikós.

És pont ettől jó. Hogy olyan, mint az orosz rulett, megtekered, a fejedhez tartod, és puff. Aztán vagy bele talál az agyad-szíved közepibe, vagy nem ott volt a golyó... Talán csak annyi a különbség, hogy az oroszrulettben ilyenkor megkönnyebbülsz, a webes szerelemvadászaton pedig ilyenkor vagy a legcsalódottabb. De a kockázat öröme, meg a hátha... továbbvisznek.

Aztán meg az is kockázatvállalást igényel, hogy a fotód után magadat is megmutasd. Olyan ez, mint egy casting (értsd: modell vagy színészválogatás). Valami 'hozzáértő', valakit kereső megnézi a fotódat, aztán behív a castingra, hogy élőben is megnézzen. És ott eldől, hogy te vagy a jó, vagy csak a fotósod. Ha te (is), akkor a castingon visszahívnak a következő fordulóra is, a webrandin pedig újabb találkozót beszélnek meg veled.

De még a második alaklommal is ott van, hogy egy végtére is vadidegen emberrel töltöd az időd, neki meséled az életedet, adod meg a mobilszámodat. A kockázatkerülők randevúin az alapviselkedésformák már ismertek (hetek, hónapok óta egy suli, egy munkahely), de a weben át érkező herceg(nő) még csupa titok. Mondom én. A kockázatkerülő meg azt, hogy csupa veszély. Mert mi van, ha perverz, ha zaklató hajlamú, ha stb. (Megjegyzem, mindez megbecsült kollégánkról is kiderülhet intim helyzetben...)

És hát ott van még a folytonos újrakezdés. Mert a webrandik a legritkább esetben végződnek házassággal. Sokakkal kell találkozni ahhoz, hogy egyikükkel szót értsen az ember. A hosszas sebnyalogatás itt nem pálya. Kalandra fel, ez a jelszó!