Azon gondolkodtam az este, hogy miért van az, hogy ha társaságban szóba kerül az internetes társkeresés, sokan így reagálnak: 'Á, én azt nem csinálnám. Szerintem nem természetes.'?

Az ellenérzésük jogosságát pedig azzal támasztják alá, hogy a direktben történő párkeresés (Helló, itt vagyok! Téged kereslek?) mesterkélt és kínos.

Na most kérdem én, miért volna már kínos az, ha az ember egyértelműen jelzi, mire vágyik, és ezért belép arra a helyre, ahol potenciális megoldásokat kínálnak az igényeire. Lefordítva: ha akarok magnak egy társat, akkor bemegyek a társkeresőbe, ahol sok potenciális társ van, és választok közülük.

Mi ebben a természetellenes? És ha ez az, akkor miért természetes, hogy az éhes ember étterembe vagy ABC megy, hogy az ott kínáltakból válasszon, és elverje az éhét? Miért nem bízza magát a véletlenre inkább? Miért nem járkál korgó gyomorral az utcán, a buszon, a diszkóban, és várja, hogy hátha az útjába akad egy szelet pecsenye?

Merthogy az internetes társkeresőktől idegenkedők szerint a dolgok egyedüli természetes rendje az volna, hogy az ember jár az utcán, dolgozik a munkahelyén, éli az életét, és egyszercsak összefut valakivel, aki megtetszik, és...

Persze lehet így is, csakhogy az egyik nem zárja ki a másikat, azaz ha valaki on-line keresgél, azért off-line is összejöhet neki valami.

Aztán meg gondoljuk nagyanyáink kerítőnőire. Micsoda hasznos munkát végeztek, amikor egymáshopz illőket igyekeztek összeboronálni. Hogy helyettük ma egy szoftver végzi a munkát, az a lényegen nem változtat.