Életemben két társkereső bulin vettem részt, mindkettőn egy olyan szingli barátom miatt, akit a kedvesem révén ismertem meg. A kedvesem révén, akivel egy társkereső portálon találtunk egymásra. Buli nélkül.

Az egyik ilyen partira egy társkereső honlapján toborozták a vendégeket, és csak arról szólt, amiről bármilyen meghirdetett mulatság: szórakozóhely, bárpult, zenekar belépőjegyért cserébe. Az extra annyi volt, hogy a honlapon előzőleg regisztrálni kellett, csak úgy engedtek be a hostok, így tehát biztos volt, hogy csak csupa társkereső fiú lány mulat odabent. (Azaz csak majdnem biztos, hiszen én is könnyedén bejutottam a pasimmal együtt...)

Mi hárman éjfél körül sétáltunk be a helyre, ahol osztálynyi húszas-harmincas múlatta az időt. Hogy születtek-e itt komoly kapcsolatok végül, azt nem tudhatom, de mert seggrészeg lányok melltartóban ugráltak az asztalon, ráadásul nem is a csinosabb kasztból, azt tippelem, jó, ha néhány egyéjszakás kalandra kedv támadt. A mi szingli barátunk is asztalunknál maradt, és bár nem (mindig) válogatós, ő is látványosan fanyalgott.

A másik parti szájhagyomány útján jutott el hozzánk, és ugyanaz a barátunk javasolta megint. Itt már komolyabban vették a társkeresés-feladatot, belépéskor papírfecnit húzattak velünk egy kosárból. Fiúkosár, lánykosár. A fecniken időpont és helyszín volt, pl. 2.00-kor a bárpultnál. A fecni párja a szabályok szerint egy ellenkező nemű zsebében lapult, már ha valaki kihúzta.

Az ötlet helyes, de alig lézengtünk a helyen, és én senkit sem láttam a pultnál fecnit egyeztetni. A barátunknak tetsző kislányról kiderült, hogy a pasijával érkezett, volt viszont jósnő, meg horoszkópkészítő. Utóbbi szeme elkerekedett, micsoda karmikus összetartozás a pasimé meg az enyém. Valamire mégiscsak jók a társkeresők... A party meg legyen csak party!