Marseille-ben sok évvel ezelőtt már jártam. Akkor egy barátnőmmel, most a férjemet hoztam el ebbe a nagy francia kikötővárosba.

Nyolc év alatt rengeteget változik egy város... A Dávid szobor még mindig a végtelen hosszú, villákkal övezett sugárút végén feszít, háttal a tengerpartnak, a helyi plage-nak. De a villák többsége mára kikerült magánkézből, bankok logói 'díszlenek' kapuikon. És a 8 méter széles sétány a felére szűkült - pedig a épp a tágassága volt olyan lenyűgöző! -, mert a másik felét most parkoló autók foglalják el, be-belógva még a nem nekik felfestett felületekre is. Ja, és a maradék 4 méterből is csak kettő a gyalogosoké, mert a másik kettőt biciklisávnak festették föl. Több kecske is jóllakott tehát, de a káposzták?!

A plage pedig... Hát, lehet, hogy csak a szeptemberség miatt (Franciaországban is - ahogy otthon - csak 2 hónap a nyári szezon, ez derül ki legalábbis a szállások díjszabásásból: július, augusztus a top), de a part neutron bomba robbanás utáni képet mutatott: végtelen, fehérporos üres térben elszórt óriási betonelemek + a tenger. Amely viszont csodás lendülettel nyaldosta partját: a fehér tajték vagy 10 méter hosszan elterülve lapult ki a homoks kavicson, újra meg újra. A plage szélén faéttermeknek látszó, bedeszkázott kiadópultú építményekből egymáshoz tapasztav vagy három, egyéb semmi. Utoljára Tunéziában, a kiszáradt sóstó medrén sétálva éreztem ilyet, hogy a Bonanzát idézzem: 'Kihalt minden', de ott, a Szahara közepén ez szépséges volt, itt viszont, egy tengerparti városban, lánykori nyaralásom helyszínén, lehangoló.

Ja, és majd elfelejtettem a fej-letépő szelet, mely a tengerparton süvöltött, hogy a sirályok jobbra szálltak, de balra haladtak. Ez viszont olyan látványossághoz juttatott minket, amely talán megérte a fülfájást: a tengert mikrovitorlás szörfösök és kite-osok vették birtokba, de szó szerint: úgy uralták az örjöngő hullámokat, hogy azt tényleg öröm volt nézni. Azért is esett le az állam a teljesítményüktől, mert tavaly, az akkor még vőlegényemmel együtt mi is nekifogtunk, hogy elsajátítsuk a kite-sörf sárkányok megzabolázását. Én tanultam valamit a halálfélelemről (egy 8 nm-es, tőled 30 méterre a magasban feszülő valamit 4 gyeplőn tartasz a kezedben és tenyereden érezve a szeszélyes szelek elemi erejét azon igyekszel, hogy ne váljék belőled Mary Poppins...), kedvesem pedig már szét is szaggatott egy ernyőt a Balatonon, magyarul közép-haladó kite-os.

Marseille-ből grandiózus méretű (milyen legyen?) kompok szállítják autós utasaikat, teherrakományukat a szélrózsa midnen irányába. Bár, nem elég irányba, mert Korzikára (naná),Észak-Afrikába igen, Spanyolországba viszont egyáltalán nem. E tény azért szomorított el bennünket, mert a mintegy 2000 kilóméterrel autónkban és főleg fenekünkben, jól esett volna, hajóháton megtenni az utat a torreádorok hazájába.

Ehelyett aludtunk és reggeliztünk egy jót (oh, azok a mini-palacsinták!) szeretett Ibis-emnek egy a kikötő mellett frissen épült példányában, aztán autóba be, és irány kedvesem régi vágya: Andorra!

De még visszatérve: azért szeretett az Ibis-em, mert bár csak három a csillaga, de megbízhatóan tiszták és izlésesek apró szobái, az étterme-konyhája pedig sem kivül (dizájn), sem belül (kaja-pia) nem hagy kivánnivalót maga után. Az ára pedig felhasználóbarát: a Marseille-i például 61 Euró volt egy double room-ért. (Ez az ár a többi szállásokkal összehasonlítva igazán izgalmas, melyeket az azokról szóló bejegyzéseimben, meg majd - tervezem - a nászút összefoglalójában is jelzek.) Ibis - I lovin' it :)