- Íme a választék. - tájékoztatott a pincér, és magamra hagyott a monstrummal.

A faállvány lépcsőzetesen egymásra épülő polcrendszer volt, úgy saccra ötvenszer ötven centis alappal, és vagy ugyanilyen magassággal. Az egyes polcszintek korlátai mögött számtalan, színes tasakba zárt teafilter sorakozott.

Most mi a fenét csináljak? - zakatolt az agyam. Röhögjem el magam? Végtére is micsoda idétlen dolog felszolgálni az egész teafűkészletet behemót faládában egy karcsú itallap helyett? De mi van akkor, ha ez a legújabb párizsi trend a menő francia teaházakban, én meg jól leégek világlátott Arab Herceg előtt a tájékozatlanságom miatt?

Lopva jobbra sandítottam, hogy lássam Arab Herceg reakcióját a fadobozra, de rezzenéstelenül nyugodt arcáról az égvilágon semmit sem sikerült leolvasnom. Így aztán az óvatosabb megoldás mellett döntöttem, és mint akinek így természetes, ráérősen böngészni kezdtem a színes zacskók között.

- Á! Bodza, ez jó lesz. - halásztam ki végül egy zöld tasakot.

A pincér – aki addig a pultnál lesben állva figyelt, mikor kaphatja vissza kincsét – már ott is termett asztalunknál, majd fejhangon megköszönve választásomat felkapta a teafűtartót, és végre eltüntette szemünk elől.