Akkor folytatom a zaklatókkal.

Történt egyszer, hogy az internetes társkeresőn egy intelligensen fogalmazó srác megkért, küldenék már neki néhány modellfotót magamról, olvassa, hogy effélével foglalkozom.

Mire én, h küldök szívesen, de csak egy-két évesek vannak, mert a legfrissebbek nincsenek digitalizálva. Ami egyébként nagy kár, mivel jó volna azokat feltölteni a modellhonlapomra.

Jaj, hát ő szívesen segít, a munkahelyén van szkennerük, megoldja nekem. Hozzáteszem, h ennek jópár éve már, akkoriban még nem volt szkenner minden sarkon és Copy Generalban.

Kapva kaptam az alkalmon, és a karrierem építése érdekében találkoztam vele. Én hülye! Miért gondoltam, h egy idegen pasira kell rábíznom fotóim szkennelését? Mit tudom én! Mondjuk azzal védekezhetek, h reméltem, a srác nem csak jól ír, de egy Adonisz is, éshát végtére is épp társat kerestem, vagy mi...

Nahát inkább Kvazimodó volt. Persze. Ami nem gond, mert legalább segít - gondoltam, és boldogan átadtam neki a fotóimat a kávézó asztalánál.

És itt kérdezem megint, hogy miért???????!!!!!! Ha egy évet bírtam várni, bírtam volna még pár hónapot egy olyan szkenner-közeli srácra, akit legalább havernak elfogadnék. Ja, mert azt nem mondtam, h a fiú nem csak a sármnak volt híján, de a szociális készségeknek is. Beszéd közben kizárólag az ölét bámulta, az istennek se nézett a szemembe, szavait alig értettem, hogy biztos voltam benne, a leveleit helyette írták, a kávéházból kifelé menet nem tudta eldönteni, h előre engedjen, vagy maga lépjen előbb a járdára, szteppeltünk egy darabig, aztán elévágtam. Szóval szorongott a szentem. Ami szomorú. De miért kell nekem minden nyomorultat magamra vállalnom?!

Mert csak.

Mi lett? Naná, hogy zsarolt.

Nem adja vissza a fotóimat, ha nem járok vele. Jó. Ez tök jó. És mégis hogyan tartod fenn a kényszerítő erőt? Minden randiért adsz cserébe egy képet, a többit meg otthon tartod túsznak?

Kértem szépen, csúnyán, magyaráztam, h ez nem így megy. De nem.

Aztán közöltem, hogy kitapétázhatja velük a szobáját, kérek mindegyikből másodpéldányt a fotósaimtól.

Erre megenyhült, és kérte a címem, hadd postázná. Ha-ha, azt már nem! Adja le a munkahelye portáján, majd érte megyek.

Másnap ott is volt a paksaméta a nevemre címezve gondosan, persze gyerekesen ákombákom kézírással. Paráztam, h ott les majd egész nap, és lecsap rám, ha megérkezem, de nem tette. Az ötödiken dolgozott, nyilván nem ugrálhatott fel-le egész nap a lifttel, mert azt persze nem tudhatta, hánykor érkezem.

Hogy önszántából nem találkoztunk, azt azért nem hiszem, mert miután elégedetten távoztam a fotóimmal (melyeket mellesleg be is szkennelt, és egy CD-n mellékelt, nagyon kedvesen), jött a fekete leves, szóval a szokásos hacacáré. Először telefonok, miután nem fogadtam esemesek, emilek garmadája, úgy kábé négy hónapon át. Aztán kifújt a szufla. Ahogy szokott.